Nem csak Nellyben, hanem bennem is tovább zajlott a testpozitivitás témája, viszont címet nem igazán tudok neki adni, talán leginkább az önszeretet lesz a fókuszban. Vagy az, hogy mi rombolja le és mi építheti vissza.
Tegyük helyre, azt szoktuk mondani, hogy csak azt lehet velünk megtenni, amit megengedünk és ez egyébként így is van. De ez nem jelenti azt, hogy mindenért mi vagyunk a „hibásak”, ez nem azt jelenti, hogy ezért is magunkat kell ostorozni. Hozunk rengeteg mintát családunk előző generációiból, sok védelmi mechanizmust, hiedelmeket, hitrendszereket, amik alapján a tudatalattink működik. És sokszor ezek irányítják a tetteinket, illetve ezek alapján vonzunk be embereket, helyzeteket, amik megoldásra várnak. És akkor a gyerekkori megélésekről még nem is volt szó. Olyan dolgok okozhatnak felnőtt korban elakadásokat, amire egyébként nem is emlékszünk.
A szüleim pedagógusok voltak, rengeteg jó dolgot örököltem ebből a helyzetből, de nyilván voltak hátulütői. Négyévesen kezdtem sportolni, általános iskolában pedig végig kitűnő tanuló voltam – és felnőttként rájöttem, hogy ez volt az alap. Ez volt a normális. Mert nekem mindig, mindenben jól kell teljesítenem, 120 százalékot és persze úgy, hogy senki nem veregeti meg a vállamat és nem dicsér meg, mert nekem ezt így KELL csinálni. Na bumm, első lépés az önszeretet rombolásában.
Mert persze volt olyan, hogy valami nem sikerült és én csak egyre építettem és építettem a ’nem vagyok elég jó’ várat, ami ahhoz vezetett, hogy megutáltam magam. A külsőmet, a bensőmet, az érzéseimet, a reakcióimat, az életemet, gyakorlatilag mindent, ami én vagyok. Minden munkát elvállaltam, mindenkinek megcsináltam mindent, csak azért, hogy bebizonyítsam, hogy márpedig elég jó vagyok – amit nyilván nem sikerült akkor sem elhinnem magamról.
A középiskolában teljesen ki voltam borulva, amikor volt négyesem, ne adj isten hármasom, egyszerre versenyeztem két sportban, jártam zeneiskolába és énekkarra. Olyan megfelelési kényszer volt bennem, amit akkor nem is vettem észre. Csak később, amikor már rengeteget dolgoztam az önszeretet témáján.
18 éves voltam, mikor jött az első igazán hosszú párkapcsolatom, ami végül 9 évig tartott és gyakorlatilag szó szerint majdnem belehaltam. Tudjátok, van az, amikor bármit csinálsz, bárhogyan viselkedsz, semmi nem jó. Volt részem kapcsolaton belüli erőszakban, verbális és fizikai bántalmazásban, ami az anyukám halála után csak még rosszabb lett. Mivel az édesanyámmal való viszonyom nem volt felhőtlen, tudat alatt saját magamat okoltam azért, ami történt, így még több fájdalmat, még több szenvedést viseltem el, hogy jóvá tegyem. Erre egyébként segítő szakember segítségével láttam rá, mert eljött a nap, amikor elegem lett és azt mondtam, ki akarok szállni.
Ennek most lesz tíz éve, azt hiszem, azt mondhatom, azóta járom az önismeret útját. Egy reggel úgy döntöttem, soha többet nem akarok visszamenni ebbe a kapcsolatba. És így is lett. Új élet, új esélyek, új lehetőségek. Így indultam el akkor.
Ezután jött pár év, amiben újra egy hasonló emberrel hozott össze a sors, bár annyira nem volt durva, én viszont sokkal előbb szálltam ki belőle. Az első pofonnál azt mondtam, elég, nem ezt érdemlem. Amit azóta is tartok.
2015-ben jött az első ThetaHealing®-, rá egy évre pedig a Points of You™ tanfolyam és gyakorlatilag itt kezdett el megváltozni az életem. Mivel én elkezdtem változni (vagy inkább magamra találni). Elkezdtem megismerni önmagamat, a családomat, a hitrendszereimet, a saját működésemet. Rájöttem, hogy sok éven keresztül azt sem tudtam, ki vagyok valójában. Ha pedig nem tudom, ki vagyok, hogyan is szerethetném magam? 30 éven keresztül építettem egy olyan világot, ami nem is az enyém volt, amiben nem éreztem jól magam.
Szóval, ha az önszeretetről beszélünk, annak az az alapja, hogy meg kell ismernünk saját magunkat. Tisztában kell lennünk azzal, hogy hogyan működnek az érzéseink, hogyan reagálunk bizonyos helyzetekre, mire vágyunk, mik a céljaink. És igen, az is hozzá tartozik, hogy tudjuk, hol vannak anyajegyek a testünkön, hogy melyik ételeket esszük szívesen, hogy megfigyeljük, hogyan pihenünk stb. Az önismerethez minden hozzá tartozik, ami mi vagyunk. Kívül és belül.
Csendesedj el, figyeld meg az érzéseidet egy-egy helyzetre, személyre, a saját reakcióidra vonatkozóan. Hogyan viselkedtél? Miket mondtál? Szívből vagy észből cselekedtél? Ha nem figyelsz az érzéseidre, ha nem ismered fel őket, hogyan tudnád, mire vágysz igazán?
És a tested? Álltál már tükör elé meztelenül? Tudod magadról, hogy valójában hogy nézel ki? Megfigyelted már a vonalaidat? A szemeidet? Mosolyogtál már magadra? Akkor rajta!
Legyünk őszinték, ez nem megy egyik napról a másikra, de ha valaki elindul az önismeret útján, az már tett egy lépést afelé, hogy elfogadja és szeresse önmagát. Ha pedig megismerünk valami olyat magunkban, ami nem tetszik, a mi döntésünk, hogy változtatunk-e rajta. A mi döntésünk, hogy élünk-e a lehetőséggel, hogy jobbá tegyük magunkat, a világunkat és szeressük azt a csodát, ami mi vagyunk.
Ma már elmondhatom, hogy bár még nem mindig, nem minden pillanatban, de szeretem magam. Rengeteg mindent megtanultam magamról, az érzéseimről, a világomról, meg merem mutatni magam és képes vagyok végre elfogadni, ha mások is szeretnek. Képes vagyok megnyílni, képes vagyok befogadni, tudok ember lenni, tudok nő lenni. És legfőképpen végre képes vagyok ÉLNI.
• P.R. •
