𝗡𝗲𝗺, 𝗻𝗲𝗺 𝗶𝗹𝗹𝗲𝗺𝘁𝗮𝗻𝗼́𝗿𝗮 𝗸𝗼̈𝘃𝗲𝘁𝗸𝗲𝘇𝗶𝗸, 𝗵𝗮𝗻𝗲𝗺 𝗲𝗴𝘆 𝗸𝗶𝘀 𝘀𝘇𝗼̈𝘀𝘀𝘇𝗲𝗻𝗲𝘁 𝗮𝘇 𝘂́𝗷𝗿𝗮𝗻𝘆𝗶𝘁𝗮́𝘀𝗿𝗼́𝗹 – 𝘁𝗲𝗿𝗺𝗲́𝘀𝘇𝗲𝘁𝗲𝘀𝗲𝗻 𝗻𝗮𝗴𝘆𝗿𝗲́𝘀𝘇𝘁 𝘀𝘇𝘂𝗯𝗷𝗲𝗸𝘁𝗶́𝘃𝗲𝗻, 𝗵𝗶𝘀𝘇𝗲𝗻 𝗹𝗲𝗴𝗶𝗻𝗸𝗮́𝗯𝗯 𝗮 𝘀𝗮𝗷𝗮́𝘁 𝗲́𝗹𝗲𝘁𝗲𝗺𝗯𝗼̋𝗹 𝘁𝘂𝗱𝗼𝗸 𝗺𝗲𝗿𝗶́𝘁𝗲𝗻𝗶.
Igazából nem is tudom, hol kezdjem. Mert változott is minden meg nem is. Újraindult az élet, de valahogy mégsem. Legalábbis nem a másfél évvel ezelőtti állapothoz tértünk vissza és én biztos vagyok benne, hogy ahhoz már nem is fogunk.
Nehéz látnom a széthúzást, az emberek és csoportok közti harcokat, oltott-nem oltott, volt beteg-nem volt beteg és még sorolhatnánk… Azt hinné az ember lánya, hogy a krízis, a közösen átélt nehézségek, a gödör alja csak még jobban összekovácsol közösségeket, városokat, országokat, de pont az ellenkezője történik. Hiába volt nyitás, megmaradt – ha nem nőtt – a távolság az emberek között.
És vajon miért? Úgy gondolom, hogy ez az elmúlt másfél év legtöbbünkből azt hozta ki, ami igazán mélyen van. Szembe kellett néznünk önmagunkkal és akinek ez megugorhatatlan feladatnak bizonyult, nem vett jó irányt az élete. Igen, rengetegen veszítették el családtagjaikat, barátaikat, a munkájukat, a megélhetésüket, viszont sok-sok olyan példát is tudok, ahol éltek az emberek a lehetőségeikkel. Ki- vagy megtalálták a módját annak, hogy hogyan lehet a legtöbbet kihozni abból, amiből azt hittük, nincs kiút.
Az egész jelenlegi helyzetben, még a nagy nyitás után is, véleményem szerint a bizonytalanság a legnehezebb. Hiszen oké, ma kiülhetek egy teraszra, de senki nem tudja, mi lesz egy hét vagy egy hónap múlva, jövő ilyenkorra pedig pláne. Így nem tehetünk mást, napról napra megyünk előre, ezt pedig szerintem sokan nehezen viselik. Viszont, ha megtanulunk a mostban, a pillanatban élni, nem is tűnik annyira szörnyűnek ez a dolog.
És ha nagyon megnézzük, ez a nyitás sem teljesen úgy alakult, ahogy sokan számítottak rá. Még mindig rengeteg hely van zárva, vagy nem mehet be akárki. A vendéglátó- és szórakozóhelyek félházzal mennek (jó esetben) és a város utcáin egész nap csak úgy cikáznak az ételfutárok. Kicsit azt érzem, hogy az embereknek kényelmes és biztonságos lett otthon maradni és hogy az elmúlt év alapjaiban változtatta meg az emberi kapcsolatokat. Azt hiszem, ebben történt a legnagyobb változás. És hogy jó vagy rossz irányba? Azt mindenki döntse el saját maga a saját életére kivetítve. Nekem kevesebb kapcsolódásom van, de sokkal mélyebbek és fontosabbak. Abbahagytam a felszín kapargatását és azokra fordítom az energiámat, az időmet és a pénzemet, akikkel kölcsönös a szeretet, a tisztelet és a bizalom. Mert ha ezek nincsenek meg, csak felesleges köröket fut az ember (persze, a tanulási folyamatnak ez is része, így valószínűleg már büszkén mondhatom, hogy megtanultam a leckét).
Őszinte leszek, az okát nem tudom, de számomra nem a legkönnyebb a visszatérés, a szabadság, ha egyáltalán nevezhetjük annak. Változtam az elmúlt egy évben. Sokat tanultam magamról és arról, hogy mi az, amit rosszul csinálok vagy épp nem rosszul, csak máshogy kéne, illetve mit teszek jól. Rengeteget tanultam emberekről és emberektől és arról, hogy milyen az, amikor néha már kilépsz a másoknak való alárendeltségből. A „zárás” alatt is rengeteget dolgoztam, teszem ezt most is és valahogy egy kicsit biztonságosabbnak érzem a saját világomat, mint a kintit. Eljutottam arra a pontra, hogy bennem nagyobb a béke, mint a világban és néha nehéz ezt a helyén kezelni. De nem lehetetlen.
Minden nap rajta vagyok azon, hogy a bennem történt változást integrálni tudjam a „külső világomba” is, ez pedig hirtelen nagy falatnak ígérkezik. Sokan néznek hülyének és sokan nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy nem úgy látom a dolgokat, ahogy mások. Néha kicsinek és elveszettnek érzem magam, de van, hogy visz az áramlat és úgy érzem, tényleg minden rendben van.
Rájöttem arra, hogy mennyire fontos a saját igényeimmel is foglalkozni, nem mindig csak másokéval. Hogy el kell hagyni a megfelelési kényszert, hiszen, ha valaki nem szeret, annak, ha a fejem tetejére állok, akkor sem leszek elég jó, ha szeretet nincs, akkor pedig hiába töröm magam. Kicsit más megvilágításba került a szeretet, a barátság, az elfogadás, a kitartás és még megannyi fogalom. És talán kicsit könnyebben is engedek el érzéseket, gondolatokat és dolgokat. Megtanultam, hogy mást jelent ösztönözni valakit, mint megoldani a problémáit, hogy hogyan lehet úgy segíteni, hogy felfelé húzok valakit anélkül, hogy én süllyednék.
Sok minden változott és sok minden maradt a régi. De egy dolog nagyon fontos, bármi is történik körülöttünk: a szabadság nem kívül van, hanem belül, ahogyan a változás is onnan indul – mert ez egy olyan ajtó, ami csak belülről nyitható.
– P.R. –
