Mindenszentek napján rengetegen vagyunk, akik emlékeznek valakire. Nyilván (legalábbis én) nem csak ezen a napon, de ilyenkor erre koncentrálódik minden figyelmünk, virágot veszünk, temetőbe járunk és arra gondolunk, milyen jó lenne, ha a szeretteink velünk lennének.
Sok embert vesztettem már el a családomból, a szüleim már nincsenek velem és bár az ember tisztában van vele, hogy ez az élet rendje, valahogy mégis azt gondolja, nem biztos, hogy normális dolog, hogy 22 éves volt, amikor meghalt az édesanyja és 34, amikor az édesapja. Sokszor jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha még itt lennének, ha meg lehetne velük beszélni az életem történéseit, elmondani, hogy végre olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek, hogy csodás emberekkel vagyok körülvéve, hogy szeretnek.
És valahol tudom, hogy amikor ezeket a dolgokat elmondom az emlékeimnek, ők tudják. Tudják, mert biztos, hogy egy kicsit mindig itt vannak velem. Mert én a szívemben emlékezek, nem kívül. Mert az ember a szívével és a lelkével szeret.
36 éves vagyok, még fiatal, de például a középiskolai osztályomból már ketten elbúcsúztak tőlünk és sorban hallani, ahogy fiatalok élete ér véget (tegnap is történt egy ilyen az ismerőseim körében, talán emiatt is lett ez most ennyire aktuális). És ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy vajon mennyi időt pazarol el az életéből. Vajon mennyi mindent nem mond ki, nem él meg, mert úgyis ráérünk még és mi van, ha nem úgy sül el valami… Elfelejtünk élni.
Hogyan is vagyunk az élőkkel, az élettel?
Rengeteget aggódunk, hogy mi lesz, rengeteget gondolunk arra, hogy mit kellett volna máshogy csinálni, mert akkor biztos nem ez és ez történt volna. Csak sokszor épp azt felejtjük el, hogy itt, a jelenben viszont mennyi mindent megtehetünk, érezhetünk, megélhetünk.
Nem beszélünk az érzéseinkről, nem mutatjuk ki őket, nem élünk lehetőségekkel, sokszor nem merünk hinni és bízni, mert már annyit csalódtunk. De kérdem én, mi lehet a legrosszabb abban, ha szeretünk valakit?
Jól gondoljunk bele, mert a válasz: semmi. Nincs benne rossz. A szeretet a legszebb érzés a világon. Annak a képessége, hogy bármi is történik, ez az érzés nem változik.
Csukd be a szemed és gondolj (vagy inkább érezz) bele abba, hogy hány és hány olyan ember van az életedben, akit úgy, ahogy van elfogadsz és szeretsz. Elmondod nekik? Kimutatod? Szereted magadat annyira, hogy feltételek nélkül tudj szeretni másokat?
Az utóbbi napokban én is tapasztaltam pár olyan dolgot, amit eddig talán még soha. És rá kell jönnöm, hogy nekem sem annyira egyszerű még erről beszélni, pedig rengeteget dolgoztam a szeretet és önszeretet témáján.
De megtanultam figyelni. Megtanultam, hogy a szeretetet nem (csak) úgy mutatjuk ki, hogy azt mondjuk: szeretlek. A szeretet apró pillanatokban mutatkozik meg. Kis dolgokban, hétköznapi momentumokban, pillantásokban, mozdulatokban, szavakban, cselekedetekben. Egy érintésben, egy ölelésben, egy szóban.
Hát mutasd meg Te is!
Mondd el, hogy büszke vagy rá! Dicsérd meg! Mosolyogj rá! Érintsd meg! Simogasd meg az arcát! Öleld meg! Nyomj egy puszit az arcára! Csókold meg! Állj mellette, ha érzed, hogy szüksége van rá! Szeresd, úgy, ahogy tudod! Mert semmi más nem számít…
• P.R. •
