Engedjétek meg, hogy ma egy saját történettel kalauzoljalak benneteket a súlyproblémák és a nőiség témakörében:
Pont ma egy hónapja döntöttem el, hogy véget vetek a hosszú évek óta tartó önváddal és önsanyargatással kikövezett úton való járásnak, és nem hallgatok tovább a témában nyilatkozó, akár internetes, akár személyes tanácsokra, nem lelkesedem fel újra és újra egy-egy épp világra szóló, új diéta ígéretére, nem engedek tovább a gyorsan és fájdalommentesen nagy súlyveszteséget ígérő csodaszerek csábításának. Ámde (hogy valami teljesen újnak adjak teret), kikérem egy – hivatalos oklevelet szerzett – dietetikus szaktanácsadó véleményét, kérem a segítségét, mit is kellene tennem, hogy megszabaduljak a túlsúlyomtól.
Írásom lényege nem az, hogy elmeséljem „szívfacsaró” történetemet, hogyan szedtem fel 25 kg-ot második gyermekem szülését követően 10 év alatt (mellesleg Beni most töltötte be a 18. életévét, tehát a tényleges kifogások ebben a kontextusban már nem is igazán érvényesek). Inkább arról adnék hírt, hogy elhatározásomig milyen lelki folyamatok vezettek.
Az önfejlesztés az életem abszolút esszenciája: fejlesztőként mások személyiségét, működését, gondolkodását és lelki folyamatait támogatom, ám a MÓDSZERTANOK ISMERETE nem jelenti azt, hogy a tudást, ami bennem van, hiba nélkül képes is vagyok magamba, saját életembe integrálni. Legalábbis nem minden esetben.
Azt vettem észre az évek során, hogy sokkal könnyebben változtatok olyan dolgokon, melyek a belsőmmel, a lelkemmel, a hozzáállásommal kapcsolatosak, mint olyanokon, amik az egészségemmel, a fizikai adottságaimmal vannak összefüggésben. Egyszóval, míg annak áldozatát, hogy munka mellett sok hétvégémet, pihenésemet fel kellett áldoznom az egyetemi képzések miatt, hosszú éven keresztül szinte játszi könnyedséggel meghoztam. Ugyanakkor, beülni az autóba és elfurikázni a közelben lévő edzőterembe, felvenni a futócipőt és ráállni a futópadra már komoly lelki megpróbáltatást jelentett az elmúlt jónéhány évben. Ráadásul, mikor végre rászántam magam, és az aktuális sikertől (meg a mozgástól bennem felfokozódó endorfin szint miatt) felbuzdulva, hogy „megcsináltam”, csupán ideiglenes lelkesedés lett úrrá rajtam. A motivációmat azonnal elvesztettem, ahogy aközött kellett választanom, hogy nyaljak-e el egy fagyit a hűs árnyasban, vagy menjek el inkább futni a 35 fokban.
Hát igen. Gondolom, ismerős!
De miért is érezzük magunkat kevésbé méltónak arra, hogy azt, amire vágyunk, a testi-lelki jóllétünket egyensúlyba hozzuk?
Mert, hogy valójában mindkettőre egyformán szükségünk van ahhoz, hogy magunkról, mint boldog, kiegyensúlyozott, elégedett emberről beszélhessünk.
Sokan igen ügyesen játszuk az önbecsapás/önáltatás játékát. Én magam ebben profinak mondhattam hosszú évekig. Akkor figyeltem fel erre először, amikor egy egyébként sikeres üzleti tárgyalást követően, kilépve az irodaház bejáratán az addig rám fagyott udvarias mosolyt minden átmenet nélkül néhány perces sírás váltotta fel. Mire az autómig értem, pontosan tudtam, mi váltotta ki belőlem: akivel tárgyaltam, egy vékony, energikus, felszabadult, elégedett lány volt. Látszott rajta, hogy egyensúlyban van magával, önazonos, felszabadult viselkedése jól tükrözte, hogy mit gondol magáról és ebben a gondolatkörben mennyire otthon is van egyszerre.
Amíg ő kellő szaktudása mellett lazán hátra dőlve kedvesen beszélt hozzám, addig én csak a szaktudásomra tudtam támaszkodni. Combjaimat összezártam, karjaimat összekulcsoltam a melleim előtt (próbálva takarni azokat), az állkapcsom is annyira összeszorítottam, hogy hazafelé az úton sokat kellett gondolkodnom, miért is fáj annyira az arcizmom.
Kifogásokat persze gyorsan találtam: fiatalabb nálam, így könnyű; biztosan nem szült még gyereket; többet kereshet nálam, van pénze drága termékekre; ha nincs családja, hát persze, hogy van ideje foglalkozni magával (másra sincs dolga a munka mellett) stb.
Ám a kifogások nem mentettek meg, sőt csak egyre rosszabb lett a helyzet. Ez a találkozó legalább 10 éve történt, azóta még több plusz kg-ot szedtem magamra, saját önbecsülésem (legalábbis, ami a fizikai adottságaimra vonatkozik) egyre csak romlott az évek során.
Aztán a lexikális tudástáram bővítése mellé behoztam az életembe a saját személyiségfejlődésem támogató energiáját is: elkezdtem aktívan önfejlesztéssel foglalkozni, dolgozni magamon. Rengeteg tanfolyam, oktató és ismeretátadó videó, podcast, szupervízió után rádöbbentem: éreznem kell az önbecsülést a külsőmre vonatkozóan is. Bár nagy szerencsémre a magánéletem többségében támogató, baráti energiákkal vesz körül, így sok ismerősömnek nem az számít, nem az tűnik fel elsőre, hogy kövér vagyok, de például az, hogy a férjem így is elfogad (ami persze jó), nem lökött, késztetett eddig arra, hogy elinduljak az úton az egészségmegőrzés és az ideális testsúly kialakítás, valamint a mozgás rendszeresítése felé. Mindazonáltal mindig is vágytam az egyensúly megtalálására, arra, hogy amit magamban szeretek (nem csak elfogadok), azt a külsőmnek is sugároznia kell.
Ma már nem ülök a karosszékben feszengve egy tárgyaláson, többnyire egyáltalán nem jut eszembe a külsőm, nem gondolok arra, hogy a másik vajon milyennek lát, magamból mindig a pozitív erőt, és azt mutatom, hozom ki, amit az a szellemi erő képvisel, ami én vagyok. Mégis, van úgy, hogy egy sikeres találkozó után, ha készül egy fénykép és meglátom magam rajta, újra eszembe jut az a 10 évvel ezelőtti érzés: nem szeretem a külsőt, ami körbe öleli a lelkem, a személyiségem, amit megtanultam szeretni, becsülni, őszintén átadni másoknak is. Mindkettőt szeretném szeretni. Egyformán. Különbségtétel nélkül.
Hát itt az ideje, hogy odafigyeljek erre a méltatlan módon elhanyagolt külső héjra is, ami minden nap vigyáz a belsőm harmóniájára.
Vigyázz Te is rá! Megérdemled!
• A.K. •
